Dean Koontz - Frankenstein ciklus

Alapjáraton mindig érdekelt, és tetszett a Frankestein téma, és ezért is akadt meg a szemem ezen könyvön. A postán sorban állás közben figyeltem fel rá. Lekaptam a polcról, és büszke tulajdonosként hagytam el az épületet. 

Igen ám, de másnap, amikor a munkahelyemen mutogattam, szólt az egyik kollégám,  tudom-e, hogy ez egy trilógia első része. Oké, nem volt mit tenni, aznap vissza a postára, hogy beszerezzem a többi részt is. Akkor, ott szembesültem azzal, hogy ez nem egy trilógia, hanem egy öt kötetet felölelő sorozat. 



Nem szeretem azt, ha elkezdek olvasni egy könyvet, és tudom, hogy van több része is, akkor azok nem a polcomon pihennek. Ezért a beütésemért meg kellett vennem mindegyik kötetet. Ez a rövid, velős története annak, hogy került hozzám minden rész.

Mondhatnék véleményt egyesével, de nem teszem, mert az utolsó két kötet tán még arra sem méltó, hogy megemlítsem. De haladjunk szépen sorjában.

Fülszöveg:

Mindegyik részen más, és más szöveg olvasható. Egyesével nem szeretném bemásolni, de egy összegzést azért megér a dolog. Ugyanis az első két-három kötetet kivéve egyik sem azt írja le, amiről ténylegesen szól a történet.

A sorozat részei:

1.) A tékozló fiú               (386 oldal)

2.) Az éj városa               (366 oldal)

3.) Élve és holtan            (331 oldal)

4.) Elkárhozott lelkek       (376 oldal)

5.) A halott város            (398 oldal)

Nem szoktam oldalszámot írni, most mégis megteszem, mert a későbbiek folyamán ennek - ha nem is túl nagy -, lesz jelentősége.

Borító:

Ez most furcsa lesz, de az első két kötet borítója, számomra olyan semmilyen, nem fog meg, nem vonz magához. Ha nem lenne rajta az író neve, talán fel sem figyeltem volna rá. A harmadik már kezd alakulni, ott már érezni valamilyen misztikumot. A negyedik és az ötödik rész viszont levett a lábamról. Sejtelemes, misztikus egy csipetnyi horrorisztikus, földöntúli beütéssel.

Történet:

Mint már fentebb említettem, ez egy öt kötetet magába foglaló sorozat, és nem szeretném egyesével leírni a véleményem, mert annyit nem ér az egész. Vagyis ér, de csak az első három rész, az utolsó kettő olyan, mintha csak azért írta volna meg a szerző, mert kötötte őt a szerződés.

Azért mégiscsak megpróbálok összeszedetten, krónlogiai sorrendben írni, hogy egészében lássátok, miről beszélek.

Szóval, az első kötetben kiderül, hogy Frankenstein és első szörnye nemcsak Mary Shelley kitalációja, hanem élnek és virulnak, mégpedig a mai New Oreansben. Persze, mindketten azt hiszik a másikról, hogy meghalt. Aztán rájönnek, hogy mégsem. Megtörténik a nagy találkozás, ami nem épp egy apa-fia egymásra találása. Azt még megjegyezném, hogy a  régi szereplőket ma már nem úgy hívják, mint kétszáz évvel ezelőtt. Frankensteinből Victor Helios lesz (majd a későbbiekben Victor Leben/Makulátlan Victor), míg az első szörnyből pedig Deucalion.

És innen indul az egész cselekmény. Mármint, ami a többi négy részt illeti. Ha őszinte szeretnék lenni, akkor azt mondom, hogy az első három könyvet imádtam, szuper volt. Mindenféle szemszögből. Pörgős, eseménydús, érdekes, izgalmas. Kell ennél több? Nem. Az író, akit amúgy nagyon nagyra tartok, olvastam már tőle, és szeretem is a stílusát, simán lezárhatta volna itt a sorozatot. És nagyon jól tette volna.

Aztán eljött a negyedik rész, ahol  már csak valami elcsépelt klónozást kapunk, az ötödikben pedig bejön az UFÓ elmélet is. Mindezt úgy, hogy a negyedik kötet még a tűrhető szinten stagnál, míg az ötödiket már kifejezetten unalmasnak találtam. Többször félretettem, és azon gondolkodtam, hogy nem fejezem be. Több volt benne a leírás, mint maga a cselekmény. Mind az öt kötet váltott szemszögből íródott, és az első három tökéletes lett, a negyedik elindult a hullámvasúton lefelé, az ötödik pedig nagy robajjal a földbe csapódott, és szétzúzta azt, amit az író előtte négy könyvön keresztül logikusan, szépen felépített.

Pontosítok egy picit, hogy tudjátok miről magyarázok itt:

Az első háromban szerepel Victor, és a felesége/feleségei Erika, két nyomozó Carson O'Connor és Michael Maddison. Ezekben a kötetetekben közelről belelátunk Victor elméjébe és érzelmeibe. A feleségei (Erika négyes, Erika ötös) gondolatvilágába, és vágyaiba. Carson és Maddison nyomozók életébe. Szinte tökéletes a nézőpontok közti ugrálás. Emellett imádtam Michael poénjait, ami a későbbiek folyamán sem változott, csak kevesebb lett.

Ezzel szemben a negyedik és ötödik kötetben több új szereplő képbe kerül, és inkább őket követi figyelemmel a szerző. Sőt! Az új Victorból alig kapunk valamit. Ide tartozik az is, hogy a harmadik könyv végén Victor meghal, de klónozta saját magát, így a negyedik részben már a klón szerepel, aki felveszi a Victor Leben nevet, de magát csak Makulátlan Victornak hívja.

Ha ez még nem elég, akkor az eredeti Victor terveit is kifordítja, átalakítja a saját íze szerint. Ebből következik, hogy míg Frankenseinnek a célja a tökéletes emberiség létrehozása, és azon való uralkodása, addig a klón, Makulátlan Victor már el akarja pusztítani az emberi fajt, utána az ő általa létrehozott Új fajt/ neoembereket, és legvégül önmagát.

Az elején említettem, hogy szerepe lesz az oldalszámoknak. Nem sok, de annyi van, hogy ezt az öt könyvet bele lehetett volna sűríteni kettő, max. három kötetbe, és akkor talán élveztem is volna végét is.

Kedvenc részem:

Legalábbis az egyik, ahol egy picit bepillanthattok a két nyomozó szóváltásaiba, amit személy szerint roppantul élveztem.

"– Van egy ötletem… 
– Neked mindig van valamilyen ötleted! Sőt neked mindig tucatnyi ötleted van! De éppen ezért mentem hozzád feleségül. Azért, mert látni akartam, hogy mikor, milyen érdekes elgondolással állsz elő. Na, most például mi jutott eszedbe? 

– Azt hittem, a külsőm miatt jöttél hozzám. Meg azért, mert kedves és szeretetreméltó vagyok, ráadásul csúcsszuper teljesítményt nyújtok a hálószobában. 

– Hát, ami a külsődet illeti… – húzta el a száját Carson. – Na, nem baj, azt szokták mondani, ha a férfi egy fokkal szebb az ördögnél, akkor már jó. Ezt a mércét megütöd. Azt viszont el kell ismernem, a hálószobában tényleg remekelsz. A múltkor is milyen szépen kitakarítottad!"

Összegezve:

Az első három kötetet bárkinek meleg szívvel ajánlom. Aki szereti Dean Koontzt, az nem fog csalódni. Az utolsó kettőt meg dobjátok a kukába. Vagy olvassátok, és aludjatok egy jót rajtuk, mert kb. annyit érnek.

Mason Murray - Visszatérő végzet

Először is, nem szokásom fülszöveget bemásolni, de ez annyira jó, annyira kifejezi az egész könyvet, hogy muszáj megosztanom veletek legalább az első két mondatot.

"Russel ​Sheldonnak pocsék napja van. Különleges képességei átokként ülnek rajta, ráadásul szakít vele a barátnője, majdnem részese lesz egy balesetnek, holtan találja a kolléganőjét és többször is megpróbálják eltenni láb alól. "

Fülszöveg:

Innen indul az egész véleményfolyamom. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem ezzel a két mondatával megnyert ez a könyv. Persze, nemcsak ennyiből áll a fülszöveg, de számomra ezután már nem volt releváns a többi.

Magától az írótól szereztem be a könyvet, de ha például egy könyvesbolt polcáról emelem le, és kezdem el olvasni, akkor sem jutok tovább, mert már landol is a kosaramban. Aztán boldogan távozom a boltból.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy mindig is szerettem a misztikus sztorikat, ahol valami rejtély van. Na meg az olyanokat, ahol a történet legelején minden összejön a főhősnek. Itt minden egyben volt ahhoz, hogy első látásra beleszeressek.

Borító:

Jó, az igazság az, hogy ennek a műnek két változata van. Amikor az író megkérdezte,  melyik kiadást szeretném, akkor rögtön tudtam, hogy az első lesz a nyerő. Legalábbis külcsín alapján nekem az sokkal jobban tetszett, mint az új. A másik variáció engem nagyon Joe Nesbora emlékeztetett, ami nem baj, mert ő is remek író, de akkor is ez a változat melengette meg a pici szívem.

Ami még egy pluszt hozzátett az élményhez, hogy még ott a helyszínen, pontosabban a kilencedik Író*Blogger*Olvasó (röviden: IBO) találkozón (erről egy élménybeszámoló: 9. IBO) nyertem egy Mason Murray Sztoriverzum bögrét. Jelenleg is ebből iszom a kávém, és irtózatosan nagy becsben tartom. De lépjünk tovább.

Történet:

Szóval, a fülszöveget letudtuk, a borítóról elmondtam a véleményem, akkor jöjjön maga a történet.

A legeslegjobban a könyv eleje tetszett, ahogy a szerző indít. Most mondjátok meg nekem, mekkora pszichopatának kell lenni ahhoz, hogy saját kezűleg kinyírok valakit (teszem hozzá elég véres módon), és rá nemsokára kávét készítek, és beviszem neki? Kész, engem annál a résznél megvett a könyv. Imádtam!

Mit mondjak még, zenghetnék ódákat arról, hogy milyen szipi, szupi, hú de jó, és a többi. De nem teszem, mert akkor az olyan lenne, mintha túloznék. Pedig nem.

Két szóval tudnám összefoglalni: egyszerűen zseniális. Értem ez alatt a karakterek felépítését, az információadagolást, a rejtélyeket, a misztikum felépítését, és végül, de nem utolsósorban a történet kidolgozottságát, a helyesírást, a stilisztikát.  Szóval, majdnem minden rendben volt, amit olvasói, és írói szemmel is láttam.

Mióta jómagam is kacérkodom az írással, azóta nem tudok egy könyvet sem úgy olvasni, mint csak olvasó, hanem sokszor előtör belőlem az író.

Oké, hogy ne csak jókat mondjak róla, van egy negatívum, amit fel tudnék hozni.

Ami nem tetszett, az már magához a történethez kapcsolódik. Számomra olyan kurtán, furcsán lett vége. Maradt pár megválaszolatlan kérdés, amit az író valamiért nem magyarázott meg, és nekem úgy tűnik, mintha azért lenne ez így, mert számíthatunk egy második részre. Nem bánnám, egyáltalán nem.

Akkor menjünk bele egy picit a részletekbe. Megkedveltem a szereplőket, azonosulni tudtam velük, értettem a motivációikat. Sajnáltam szegény főszereplőket Russelt, pont úgy, mint a társául szegődött Laurát. Nem volt könnyű életük, mégis sikerült a jó oldalon maradniuk. Számomra teljesen hitelesek voltak.

Sőt! Még a gonosz apja Bishop tiszteletes sem volt érdektelen. Amikor róla olvastam, akkor mindvégig reménykedtem, hogy megváltozik, és jóra fordul minden, annak ellenére, hogy tudtam, ez nem fog bekövetkezni.

Egy kis érdekesség: 

Lehet, csak nekem tűnt fel, de kapásból két nevet tudok mondani, amin megakadt a szemem. Az első az Bishop tiszteletes, akinek a nevéről nekem az Alien filmek ugrottak be. Nem tudom, miért, ne kérdezzétek.

A másik pedig egy bizonyos Jack Norris, aki a történetben egy seriff. Amikor először megláttam, akkor megálltam egy pillanatra, és elgondolkodtam. Aztán elolvastam még egyszer, és rájöttem, hogy igen jól láttam elsőre is. Az biza Jack Norris. Csak én asszociálok ebből Chuck Norrisra?

Összegezve:

Ez egy olyan színvonalú könyv, amit már rég, vagy egyáltalán nem olvastam magyar író tollából. Igen, mert akármennyire hihetetlen is, ezt egy magyar úriember hozta össze. És nem is rosszul. Annyira lekötött, hogy kerek másfél óra alatt kiolvastam.

Hogy kinek ajánlom?

Mindenkinek, aki szereti a krimit, a nyomozósdit, megspékelve egy kevés rejtéllyel, és megfűszerezve egy adagnyi misztikummal.