Aria Brighton: Vérvörös rabság

Hú, most nagyon nehéz feladatra vállalkoztam. Aki ismer, az tudja, hogy csöppet szabad szájú vagyok, és most egy picit kultúrálnom kellene magam. Hát, megpróbálok nem beletaposni egyes emberek lelki világába, de nem ígérhetek semmit.

Szóval, pár hete a postán várakoztam a könyvespolc mellet. Akkor akadt meg a tekintettem ezen a szépségen. Elkezdtem olvasni a fülszöveget, és elég érdekesnek találtam, így megfordítottam, hogy jobban szemügyre vegyem a borítót is. Külön-külön nem tettek rám nagy hatást, de a kettő együtt már elérte azt, hogy kinyissam, és elkezdjem olvasni. Körülbelül két oldallal végeztem, mikor a hívószámom megjelent a kijelzőn. Valahogy a könyv is jött velem, amit már csak az ablaknál vettem észre. Jó, gondoltam nem kerül sokba, megveszem. 

Így is történt.

Most kéne elkezdenem a történetről, és a szereplőkről írni, de nem, nem megy. Nagyon nehezen jönnek a szavak, mert egyszerűen olyan unalmasnak találtam az egészet, hogy olvasás közben többször is bealudtam. Igen, jól olvastátok, olvasás közben elaludtam. Szerintem, ez mond valamit, nem?

Hogy ne csak úgy a vakvilágba beszéljek, ne érjen az a vád, hogy csak egy lehúzós véleményt szeretnék írni, próbálom megfogalmazni, konkrétan mi is a problémám. Azonkívül, hogy minden.

Történet és jellemek:

Úgy kezdődik, hogy a főszereplő csaj ül a repülőn, és próbálja visszafogni magát, hogy még véletlenül se támadjon emberre. Oké, ha nem olvastam volna a fülszöveget, ebből már egyből vámpírra gondoltam volna. Hiába a rejtélyesség, amivel az írónő próbálta felvezetni az utána lévő eseményeket, ez valahogy nem jött össze. Itt egy idézet, amiből még a hülye is rájön a dolog nyitjára:

"Ezt mondogatta magában, amióta felszállt a gépre, de elég nehéz volt kordában tartania az ösztöneit, a vágyait egy emberekkel zsúfolt helyen. Hosszú út állt előtte, ezért igyekezett lecsillapítani tomboló érzékeit.

Ennem kellett volna indulás előtt - gondolta elkeseredetten. Érezte, ahogy a szomjúság mardossa a torkát, de uralkodnia kellett magán."

Ja, meg mindvégig azt hajtogatja magának, hogy erősnek kell lennie, nem mutathat gyengeséget. Most őszintén, ki az, aki vadidegen emberek előtt nem ugyanezt a képet akarja kialakítani magáról. Na, mindegy lépjünk tovább.

Egészen addig izgalmas az egész, amíg meg nem érkezik Logannel a célállomáshoz. Igaz, már a tizenegyedik oldalon szerelmes lesz, de hát, ki hinné, hogy ilyen is megtörténhet. Az már csak hab a tortán, hogy mindezt nem ismeri fel, csak a történet fele, háromnegyede környékén. Akkor azonban, egy pillanat alatt szenvedélyes, vad stb. csókban forrnak össze. Nem, nem így van megfogalmazva, de a lényeg kb. ennyi.

Azért beszéljünk egy picit a titokról is, melyet mindkét fél őrizget. Hát nem volt egy akkora durranás, mint amekkorára számítottam. Sőt, ez is csak a dögunalom kategóriájába esik. Legalábbis addig, míg ki nem derülnek, mik azok. Nem dobtam hátast tőle. Ha azt nézem, hogy vámpírokról szól a sztori, akkor valami jobbat, valami ütősebbet, misztikusabbat vártam volna.

Igaz, a vámpírtársadalom egész jól felépített, és elmagyarázott, de talán ennyi, amit pozitívumként tudok mondani.

Az is teljesen hiteltelen, hogy Logan és Victoria (a főszereplő csaj) állandóan marják egymást, veszekednek, és a végén kiderül, hogy ugyanazon érzelem elől menekülnek, nem merik bevallani senkinek, még önmaguknak sem, hogy "szeretik" a másikat. Ez több okból is vérzik. Első, hogy az életben ez nem így működik. Max. a kisgyerekeknél, és tiniknél, de nem felnőtt embereknél. Aki tetszik, azt nem szekálom, hanem próbálom a jobbik, kedvesebbik énemet mutatni. A másik ok, az konkrétan a hetedik oldalon (oldalszám szerint tizenegy) jött szembe velem: Victoria ott már utálja Logant, de azért elég rendesen lecsekkolja. Aha, nem klisés, és a való életben is így működik. Mesélj még, én meg elhiszem.

Végül is a történet ezután nem sok újat mond. Victoria bekerül ebbe a városba, a vámpírok közé, lesz egy barátosnéja, Logan legjobb haverja is szerelemes lesz belé, mert mért ne? Aztán felszínre kerülnek a múlt titkai, hogy a főszereplőnek miért kellett elhagynia otthonát, ki és miért vadászik rá. Nem féltem, ijedtem meg a gonosztól, olyan semmilyen volt, semmi érzelmet nem váltott ki belőlem. Pedig elvileg kéne.

Aztán jön az üldözés, menekülés, árulás stb. Kettőt találhattok, ki volt az áruló. Igen, jól gondoljátok Logan legjobb barátja. Hogy miért? Ekkor jön egy újabb klisé: a fő gonosz sakkban tartja a családjával.

Nem is ragozom tovább a cselekményt, mert lenne még mit írnom, de napestig itt ülnénk. Inkább térjünk rá arra, hogy nekem feltűnt, hogy Victoria új barátnője megcsapolja a helyi kórház vérkészletét. Mintha ez csak egy olyan természetes dolog lenne. És tudjátok, mi történik? Semmi. A jó büdös világon senkinek nem szúr szemet, hogy a kórházból x időnként eltűnik egy kis vér. Most komolyan? Vagy ha igen, akkor ezt le kellett volna írni, legalább említés szintjén. Nem? Jó, azért annyi utalás van, hogy ez a csaj egyszer megemlíti, hogy nem akarja olyan sűrűn ezt megtenni, nehogy valakinek szemet szúrjon. Ennyi, és nem több.

Jellemfejlődés nuku, semmi, nulla. Nem tudok erről mit írni, mert ami nincs, nem létezik, arról nincs mit mondani. Max. annyit, ha nagyon jószívű szeretnék lenni, hogy az egyik mellékszereplő, aki állandóan csak duzzogott, meg utálta magát, a világot, és mindent, az a végén, amikor jön az akció, akkor megembereli magát, és egész jó ötlettel áll elő.

Azt már meg sem említem, hogy a történet vége meg egyszerűen hiányzik. Ez a könyv utolsó pár mondata:
"- Szép jó reggelt mindenkinek! Azt hiszem, kellemes utunk lesz.

Raul leengedte a zseblámpát, és embereivel hangos nevetésbe kezdtek. Hosszan tartó, gonosz nevetés volt, ami még sokáig visszhangzott Victoria fülében.

Vége az első résznek"

Eszemben sincs megvenni a következő kötetet. Minek? Egyáltalán nem kötött le. Az egész könyv 233 oldal, ezért nem értem, miért kellett félbe hagyni. Nem tudom, mennyi a következő rész, de úgy gondolom, ha az is ilyen hosszú, akkor simán mehetett volna egybe.

Kinek ajánlom? Hát, biztos nem a felnőtt korosztálynak. Inkább gyerekeknek, akik még hisznek a mesékben, mert ezt csak úgy tudnám jellemezni, hogy gyerekmese. A kicsik talán megijednének a gonosztól, talán elhiszik, hogy a szerelem az utálatból alakul ki, és még nem olvastak eleget ahhoz, hogy felismerjék a klisék sorozatát. Ha így nézem, akkor nem volt rossz. Viszont nem tudom ezt a szempontot figyelembe venni, mert ez nem mesekönyvként lett kiadva. Sajnos.

Marie M. - Hancúrcica társra talál

Ezt a könyvet még tavaly novemberben vásároltam meg magától az írónőtől az IBO (Író*Blogger*Olvasó) összejövetelen. Nem panaszkodom, mert a tombolán is nyertem egy könyvet, de erre a kötetre kifejezetten kíváncsi voltam. A cím - ami nagyon találó - keltette fel az érdeklődésemet. Igaz, a borító nem annyira nyerte el a tetszésem. Jó, ez így nem igaz, mert nem rossz, csak belegondoltam, hogy fogom ezt tömegközlekedésen olvasni. Persze találtam rá megoldást, mert bekötöttem.

Amit még sajnálok az, hogy ugyan már tavaly a magaménak mondhattam, csak idén jutottam el odáig, hogy elolvassam, és megosszam veletek a véleményem. Minden egyes könyvet, amit megveszek, azt el is olvasok. Mégpedig abban a sorrendben, ahogy könyvtáram részévé váltak. Szóval, ezért késett a véleményem.

A fülszövegre is azt tudom mondani: nem rossz, de valahogy nem az igazi. Egy átlag olvasó, egy boltban, nem biztos, hogy leemelte volna a polcról. Nem ragadja meg annyira egy könyvmoly figyelmét. Pedig kár érte, mert ez egy kifejezetten jó történet. Amint elolvastam a blogger szót, már tudtam, hogy ez a kötet jön velem haza. Egyrészt hajtott a kíváncsiság, másfelől a témát is érdekesnek találtam. Ami a történetet illeti, azt kell mondjam, hogy nem pont azt kaptam, amire a fülszövegből gondoltam.

Az írónő életének egy részét követhetjük figyelemmel ebben a történetben. Azt, ahogy párt keres, az ezzel kapcsolatos félelmeit, kudarcait, a győzelmeit, mindent, ami az életének abban a periódusában lejátszódott benne. És ezért is írtam az elején, hogy egy picit megtévesztő a cím. Mert az alapján egy teljesen más cselekményre asszociáltam. Nem mondom, hogy egy klasszikus mű, de ha az olvasó van annyira intelligens (nemcsak értelmileg, hanem érzelmileg is), hogy olvasni tud a sorok közt, akkor ez egy igen jó könyv. Egy jól megírt történet, ahol ugyan csapongunk az időben és a férfiak közt, de a lényeg nem is ott van, hanem azon, ezt miként éli meg egy nő, egy ember. Lehet arra hivatkozni vagy ráfogni, hogy ne várjunk tőle sokat, ne magyarázzunk bele olyat, ami nincs, de ezzel nem értek egyet.

A laza, könnyed stílus ne tévesszen meg senkit, mert igenis van mondanivalója a sztorinak. Nemcsak az, amit első olvasásra gondolunk, hanem igenis komoly dolgok húzódnak a háttérben. Ez a stílus kell a népnek ahhoz, hogy egyáltalán a kezébe vegye a könyvet. Fiatalosan fogalmazva: fogyasztható legyen.

Kifejezetten tetszik, hogy a szerző felvállalta saját magát, és azt, amit ő maga képvisel, amiben ő maga hisz. Imádtam a szöveg egyszerűségét, mégis olvasás közben éreztem, itt többről van szó, minthogy egy nő leült, és leírta a kalandjait, ezzel mintegy tárggyá avanzsálva a férfiakat. Csak gondoljunk bele jobban, egy kalandhoz nem elég az, ha csak az egyik partner van benne. Kettőn áll a vásár. Nem hízelegnek egymásnak, nem futnak felesleges köröket. Megvannak a játékszabályok, amiket mindenki ismer, elfogad, betart. 

Ami mégis a legjobban megfogott, az az író őszintesége, hogy felvállalja és elfogadja magát olyannak amilyen. Nem kér, nem követelődzik, nem alázkodik meg. Csak megy, járja a saját maga útját. Nem érdekli mások véleménye, a torzsalkodás helyett a boldogságának keresésébe fekteti minden energiáját. Azt hiszem, ezért nagyon tisztelem, és becsülöm. Sokan csak szeretnénk ilyenek lenni. Olyanok, akikre a társadalom elég sok negatív jelzőt használ. De ha őszintén magunkba nézünk, akkor rájövünk, hogy azok a "kedves" jelzők abból fakadnak, amit a társadalom megkíván tőlünk, hogy normálisak legyünk, elvegyüljünk a tömegben. Nem is értem, miért baj az, hogy Marie mert kiállni a sorból, és azt mondani, hogy neki ez így nem jó, másképp szeretné elérni a célját?

Azért vannak negatívumok is a könyvben. Annyi férfinév szerepel benne, néha vissza kellett lapoznom, hogy értsem ki, kivel van. És ebből adódik a következő, ami engem zavart. Egy picit csapong az időben és térben a cselekmény. Bár, ez nem von le a történet értékéből.

Az egyik kedvenc részem, melyet Marie a februári IBO-n is felolvasott:

"Akiknek az élete abból áll, hogy elítéljenek, megítéljenek, mindezt azért, mert NEM zárdaszűzként tengetem napjaimat."

"Nem ismersz. Nem tudod, mi igaz abból, amit leírtam, sem azt, mi a fikció. Egyszerű. Ne olvass! Én a megnyilvánulásaidtól nem fogok változni, feleslegesen köpködsz."