L.J. Wesley: Egy űrállomás-takarító naplója

Kezdem ott, hogy az írót ismerem személyesen, és kedvelem is. Ennek ellenére híve vagyok annak, hogy ez ne befolyásolja a véleményem. 

A könyv egy előzmény novellával kezdődik, és csak utána jön maga a történet. Már az előzetes igen pörgősre sikeredett. Az első és az utána következő fejezetek is hozzák ugyanezt a ritmust.

Egyszer, a sztori közepén lassulnak le az események, ami számomra egy kis törést okozott. Nem is jól fejeztem ki magam, mert nem törést okozott, hanem egy picit megakadtam az olvasásban. Tudom, hogy kellett az rész is a történetbe, mert megvolt annak a maga oka. De nem kell megijedni, mert a szerző, ez a pici kényszermegálló után, megint elhozza ugyanazt a száguldást, mint az elején.

Olvasmányos, halad vele az olvasó, mégsem elkapkodott, hanem egy jól felépített könyvről van szó.

Maga a történet magával ragadó, egyik kalandból esünk a másikba. És igen, élveztem ezt a gyors vágtát, hogy szinte mindig változtak a helyszínek, a szereplők. Pár óra alatt kiolvasható a könyv, mely fordulatokban gazdag. És ezek olyan események, melyekre nem is gondolna az ember.

Akkor térjünk át a szereplőkre:

Na, itt vannak/voltak gondjaim. Például az elején, mikor bejön a képbe Klemol teljesen olyan érzésem volt, hogy hiába a körítés, ő valahogy mégis negatív szereplő lesz, de... nem lövöm le a poént.

Lydiát egyszerűen nem voltam képes megkedvelni. Nem tudom miért, de nem lopta be magát a szívembe, annak ellenére, hogy még a történet elején valahogy őt társítottam Max mellé. Nem mondom, hogy nem sajnáltam, de nem is kötődtem hozzá különösképpen.

Trom: egy mellékszereplő, de őt kifejezetten sajnáltam.

Queep: most komolyan, ezt kellett vele tenni???

Felp: na ő a csúcs. Hajrá Felp! Az egyik kedvenc karakterem lett. Persze Max mellett.

És végül, de nem utolsósorban Max: egyszerűen imádtam. Azonosulni tudtam vele, és már az első pár bekezdés után megszerettette magát velem.

Jöjjön a fekete leves:

Kedves OLVASÓ, ne bízz az íróban! 

Ezt komolyan mondom. A történetben hullanak a szereplők, akár a legyek. Elkezdtem olvasni, hopp egy karakter, akit imádtam, aztán két oldal, és hopp meghalt. Ahogy az írónak mondtam:

"Ja, tök kedves vagy, az összes kedvenc szereplőmet, akiket sikerült pikk-pakk megkedvelnem, sorban megölöd."

És a legvégén jöjjön a kedvenc részem:

Mosolyogva ránéztem Felpre... csak, hogy a következő pillanatban már semmi kedvem ne legyen mosolyogni. Mögöttünk legalább öt pók közeledett.

- Felp, ideje leküzdened a félelmeidet.

-Mi? Miért? Mivan? - kérdezte Felp pánikolva.

Összességében nagyon szerettem a történetet, a helyszíneket és a szereplőket is.

Lev Tolsztoj: Háború és béke

Magát a könyvet, jobban mondva a könyveket (mert ez egy négy kötetből álló mű), pár éve egy antikváriumban vettem, kerek négyszázkilencven forintért. Szinte utánam dobták. Azóta többször is elolvastam, de még mindig ugyanúgy végig tudom izgulni az eseményeket, mint az első alkalommal.

Egy kis érdekesség a könyvről:
Az író eredeti terve szerint az orosz történelem három fontos eseményét kapcsolta volna össze, melynek a Három korszak címet adta volna. De ez csak terv maradt, ehelyett egyetlen korszakra irányította figyelmét arra, amikor az orosz nép Napóleon császár felett aratott győzelmet. Ebből keletkezett a regény, melyet teljes három évig írt, miközben sokszor pontosította, egyes részeit többször is átírta.

A történet két különálló, de egymással sokszor összefonódó szálon fut. Az egyik szálon négy nemesi család, grófok, hercegek, arisztokraták életét követhetjük figyelemmel, mely bemutatja mindennapi életüket. A másikon pedig, a háttérben kirajzolódik a kor véres történelmi színtere, melyet az író több társadalmi réteg szemszögével láttat.
Aprólékosan, részletesen, érzésekkel telve írja le Andrej herceg hazaszeretetét, Pierre csalódottságát vagy épp Natasa szerelmi bánatát. Olyannyira jók a jellemrajzok, az apróságok, melyekkel a szereplőket éltre kelti, az eseményeket megörökíti, hogy amikor egy kis időre letettem, majd újból kinyitottam, tudtam, hogy hol tartottam, és a szereplők is régi ismerősként köszöntöttek.
A műben az író többször is kifejti nézetét, evangéliumi idézeteket használ fel és foglalkozik a szabadkőművességgel is. Mindezt úgy, hogy közben nem zökkentem ki a könyv világából. Ez nem elvesz a történet hitelességéből, élvezhetőségéből, hanem épp ellenkezőleg. Mintha maga Tolsztoj szólt volna hozzám, mondta volna el véleményét, látásmódját, és ezzel mély értelmet, mondanivalót adott a cselekménynek, melyen képes voltam órákig, akár napokig gondolkodni.
A könyv első ötven oldalán keveredik az orosz és francia nyelv, így minduntalan a lap aljára kellett néznem. Amint ezen túljutottam, már egyre kevesebb a két nyelv közti ugrálás, és teljes mértékben élvezhető a történet. Személy szerint nekem ez a kedvenc könyvem.

Erich Maria Remarque: Éjszaka Lisszabonban

Pár napja kezdtem el, és az elején nem kötött le annyira, amennyire a fülszöveg alapján gondoltam. Nem tudom miért, de valahogy furcsa volt számomra az könyv stílusa. Azért nem tettem félre, mert még nem olvastam az írótól, és ilyenkor adok egy esélyt. Nem bánta meg. Egyáltalán nem. 

A könyv olvasása közben hozzászoktam az íróhoz, és már nem éreztem furcsának, zavarónak a megfogalmazást, hanem ép ellenkezőleg: élveztem. Magával ragadott a történet, illetve a cselekmény felépítése is. 

Tegnap fejeztem be. Már csak pár oldal volt hátra, és úgy éreztem, hogy ez nem lesz egy maradandó élmény. Jó, jó volt, de valami hiányzott, valami plusz. Igazából magam sem tudtam. Aztán elfogytak az oldalak, bezártam könyvet, becsúsztattam a munkahelyi fiókomba. Pár óra múlva azon kaptam magam, hogy még mindig a cselekményen jár az agyam. Észre sem vettem, hogy a szereplőkön, az eseményeken, és a mi lett volna, ha… gondolatok jártak a fejemben. Úgy éreztem/érzem, hogy valami húz vissza hozzá.

Szóval, utólag azt mondom, hogy ez igenis egy jó könyv, mely nem olvasás közben csapja meg az olvasót, hanem utána, mikor már úgy érzi, hogy semmi újat nem mondott. Pedig… dehogynem! 

Azt hiszem, megyek és még elmélkedem róla egy picit.

Rejtő Jenő (P. Howard): Csontbrigád

Elég sokáig tartott, míg kiolvastam. Elkezdtem, majd pár oldal után félretettem, mert úgy éreztem, hogy nem érintett meg, nem szippantott magába. Aztán pár nap elteltével, újból elővettem, és le sem tudtam tenni.

Egy könyv a becsületről, a hazaszeretetről, és az önként vállalt kínról. Az önként vállalt büntetést nem igazán értettem, mármint azt, hogy miért? 

Ahogy haladtam a történetben úgy fogtam fel, hogy vannak és kellenek is olyan emberek, mint Félcamp. Tisztességes, becsületes, és rettentő naiv. Mindezek ellenére a szívemhez nőt a főszereplő, aki egyaránt megjárta a saját, és mások poklát is. 

Érdekes és egyben borzalmas hatással volt rám, hogy a Csontbrigád tagjai arról kapták a nevüket, ki milyen tárgyat birtokoltak. Mintha egy élettelen valami ki tudná fejezni, mi a lakozik az emberi szív, az emberi lélek legmélyén, mitől ember az ember. Aztán jön a főszereplő, és megmutatja, hogy az is lehet értékes tagja ennek a minitársadalomnak, akinek nincs semmije „csak” barátja. 

Miközben haladtam a történésekkel, láttam magam előtt Félcampot, ahogy bűnhődik és megtapasztalja nemcsak a testi, hanem a lelki kínt is. Mindvégig egy hang ordított a lelkemben: „de hát, ártatlan!”

Az egyik kedvenc részem: 

– Jó! Káplár! 

Megjelent Tiguer. 

– A fogollyal lelépni! 

Vitték. 

– Azt hittem, jobban megveri – dünnyögte némi csalódással a káplár. 

– Nem vert meg. 

– No, majd az őrmester – biztatta szinte vigasztalóan.

Jonathan Cross: Kvartett

Felirat hozzáadása

Három napomba tellett, hogy átrágjam magam a kb. háromszáz oldalon. Egy jó könyvnél pár óra alatt végzek ezzel a mennyiséggel. Elég döcögősen ment az olvasás, mert egyáltalán nem kötött le. Eddig még egy könyvet sem hagytam félbe, de ennél igen komolyan elgondolkodtam, hogy leteszem, és majd egyszer, valamikor, talán folytatom. Egyedül az tartott vissza, hogy semmit sem szeretek félbehagyni. 

Nem lenne rossz az alapötlet, az alapkoncepció, de sajnos a kivitelezés elrontotta az élményt. Zavart, hogy a szemszögváltások fejezetenként történtek. Mire eljutottam odáig, na most végre történik is valami izgalmas, addigra vége lett annak a résznek, és teljes mértékben érdektelenné vált a történet.

Volt benne egy olyan rész, amit nem értettem, hogy az most miért történt. Nem magyarázta meg az író, és így számomra úgy tűnt, a szerző csak azért tette bele az eseményt, hogy az segítséget nyújtson az egyik főszereplő szökésében. A másik problémám, hogy négy szálon fut a cselekmény, négy főszereplő van, és valahogy mégis csak kettővel tudtam rokonszenvezni. Például az írónő jelleme/karaktere kifejezetten irritált. 

Úgy érzem, hogy a könyv vége eléggé össze lett csapva. Legalábbis az egész történet szempontjából túl sok volt a felvezetés, és túl gyors a lezárás. Igazából, még azt sem mondhatom, hogy egy délutáni gyors olvasásnak megteszi, mert ez nem igaz. 

A fülszöveg alapján egy sokkal érdekesebb, izgalmasabb könyvre számítottam.

Nádasi Krisz: Írói jegyzetek

Nagyon szerettem volna, sőt, akartam ezt a művet! 

Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve három boltot is felhívtam, hogy kapható-e még. Kettőben még előhalásztak pár példányt. Le is beszéltem az üzletben, hogy tegyék félre, nehogy el merjék adni, mert egy óra és ott vagyok érte.

Amikor a kezembe vettem, alig tudtam kisétálni a bevásárlóközpontból, mert rögtön olvasni kezdtem. A könyvre figyeltem, és nem az emberekre, így jó pár mandikaharcosnak nekimentem (vagy ők nekem?). A második "bocsi" után már nem is érdekelt a külvilág. Egész egyszerűen minden harmadik lépés után mondtam egy "bocs" szót, ezzel részemről letudtam mindent, és mindenkit a környezetemben. 

A buszon is történt egy és más. A mellettem ülő hölgyemény is a könyvmolyok táborát erősítette, ezért sokszor ütközött össze a könyökünk. Egy idő után megelégelte a dolgot, és felém fordult. Gondolom azért, hogy jól leteremtsen, de amikor látta, hogy szintén játékos vagyok, csak elmosolyodott, és visszért a saját könyvéhez.

Szóval, amellett, hogy egy igazán lényegre törő, technikailag segítő, és szakmailag igazi kincset sikerült megírnia az írónőnek, még arra is jó, hogy az ember bezsebeljen egy mosolyt egy vadidegentől. Köszönöm. 

A legjobb mégis az ebben a könyvben, hogy lépésről-lépésre végigvezet egy történet megírásán.Kezdve a főszereplő jellemrajzán át egészen a szerkesztési javításokig. Ja, és azt nem is mondtam még, hogy mindezt egy laza könnyed, érthető stílusban. Olvasás közben, végig olyan érzésem volt, mintha Krisz ott ülne mellettem, és segítene a történetem megformálásában. Egy szó, mint száz. Köszönöm szépen ezt a remek könyvet!

Jut eszembe, aki magáénak szeretné tudni, az siessen a KÖKI Terminálba, mert ott még van pár példány.

Angeli Marina: Vérkönny

Mielőtt nekiálltam olvasni bekukkantottam a könyv értékeléseibe. Egyaránt találtam pozitív és negatív véleményt is, ezért elmondhatom, úgy vettem a kezembe, hogy semleges tudtam maradni. 

Sajnos, többször is félre kellett tennem, mert habár a cselekmény, a helyszínek érdekesek voltak, az alapötlettel nem volt baj, csak hát a kivitelezés nekem nem tetszett. 

Emellett számomra nem teljesen tiszta az, hogy amikor Iris, visszamegy az időben, ugyanarra a helyszínre, ugyanabba a percbe, ahol a múltban is volt, akkor hogy nem találkozott össze saját magával. Ez elég logikátlannak, átgondolatlannak tűnik. Aztán lehet, hogy csak én olvastam figyelmetlenül.

Nem éreztem azt, hogy nem tudom abbahagyni, nem tudom letenni, mert érdekel a folytatás. Nem mondom, hogy rossz, de nem is a legjobb, ami eddig a kezem közé került Talán úgy fogalmaznék, hogy nem azt kaptam, amit vártam, vagy esetleg egy picit többet.

Diana Landry: Nem bújhatsz el

Tetszett az egész könyv, végig lekötötte a figyelmem. Talán ezért is olvastam el pár óra alatt :) 

Azt viszont nem tudnám megmondani, hogy ki volt a kedvenc szereplőm, mert mindenkit szimpatikusnak találtam. Ilyen téren a bőség zavarában szenvedtem.

Mégis, ha választás elé állítanának, akkor Jesse az, akit kiemelnék. Egyben sajnáltam és szerettem is. Megértettem, átéreztem az indítékait, mégis úgy gondolom, ez mégsem menti fel a bűnei alól. 

Katel és Alexel is azonosulni tudtam, és drukkoltam nekik, hogy ne csak a kapcsolatuk, hanem az egész ügynek legyen jó vége. 

Ha nagyon negatívumot szeretnék mondani/írni, akkor egyetlen dolgot tudnék megemlíteni, az pedig az, hogy számomra sok volt a romantika. Aztán lehet, hogy ezt csak én látom így. Persze, ehhez azt is hozzáteszem, hogy ugyan elolvasom a romantikus könyveket, de nem igazán vagyok a rajongójuk.

Ettől függetlenül élveztem olvasni, mert egy izgalmas, fordulatos könyv :)

Diana Landry: Nem felejthetsz el

Sokkal jobban lekötött, mint az első része. Talán ezért történhetett meg, hogy nem egész két óra és pici kellett a kiolvasásához.

Na meg azért, mert végig fenntartotta az érdeklődésem, nem éreztem arra vágyat, késztetést, hogy félretegyem. A cselekménye egész egyszerűen végig sodort az egész könyvön, szinte egy percre sem volt megállás. 

Emellett az izgalom, a romantika, illetve egy pici ipi-apacs, unga-bunga sem maradt ki. Mindent megtaláltam benne, amitől egy könyv jó könyv lesz. És itt már elmondhatom, hogy a romantikus és a maffiózós, menekülős szálak is ugyanannyi részt kaptak. 

Az első részhez képest itt több szemszögön keresztül látjuk az eseményeket, ami számomra adott egy plusz pozitív érzést. Nem bántam meg, hogy elolvastam. Olyannyira nem, hogy valószínű még a kezembe fogom venni.

Jacob Grey: Vadak

Néha az ember betéved a postára, és egy könyvmoly mit is csinálhatna várakozás közben, minthogy a könyveket nézegeti. Így jártam jómagam is. Azt hozzátenném, hogy ilyenkor az akciós könyveket fürkészem, és ha van olyan, ami felkelti az érdeklődésem, akkor már kapom is le a polcról, és jön velem haza. Ez történt ezzel a könyvel is. Nem tudom, mennyi az eredeti ára, de kerek 1.196.- forintért szereztem be.

Először a borítója tetszett meg, egyszerűen fantasztikus. Szeretem a figyelemfelkeltő, izgalmas, misztikus képeket. Szóval, nálam ez nagyon betalált. Aztán a fülszöveg sem piskóta. Érdekes, titokzatos. Annak ellenére, hogy ez nem más, mint egy kis részlet a könyvből.

Aki ismer az tudja, hogy nem szeretem, ha a fülszöveg nem más, mint egy részlet, mert abból nem tudom meg, hogy miről szól. Ergo, nem vagyok képes eldönteni, hogy ez most olyan téma ami érdekel, vagy sem. De ennél a könyvnél, ez nem volt kérdés.

Maga a könyv háromszáz oldal, és nem kell mondanom, hogy pár óra alatt végeztem vele. Azt is hozzáteszem, hogy nem kimondottan egy felnőtteknek íródott történetről beszélünk. Talán azt mondhatnám, hogy a legjobban a 12-14 éves korosztályt célozta meg az író. Egy modern kori mese, kis izgalommal, rejtéllyel megspékelve.

A lényeg annyi, hogy van egy ifjú titán, név szerint Kra, aki az erdőben, egy fán lakik, és képes a varjakkal beszélni. A múltjáról nem tud semmit, legfeljebb annyit, amit a rémálmaiban lát. Innen indul a történet. 

Eleinte nem igazán kedveltem Kra-t, mert számomra túl gyereknek tűnt. Jó, az is, na de akkor is. Ha egy ennyi idős fiú jobb híján az utcán (erdőben) él, azért elvárnék tőle nem sok, egy pici komolyságot. Legalábbis többel, mint amennyivel az író felruházta. Ez csak a történet elején van így, mert ahogy alakulnak az események, úgy Kra is mind komolyabb, és érettebb lesz. Mire eljön a végső megmérettetés, addigra felnő a feladathoz. Az író szépen felvezette, vagyis inkább végigvezette ezt a kisfiút a jellemfejlődés szakaszain, hogy mire oda jut, addigra az olvasó is komolyan tudja venni.

Összegezve: nem mondom azt, hogy ez a könyv lesz a kedvencem, de nem csalódtam benne. Pont azt kaptam, amire a borító és fülszöveg alapján számítottam. Ez egy korrektül megírt történet, se nem több, se nem kevesebb.

A történet viszont nem áll meg itt, mert van folytatása is. Ha egyszer jó kedvemben leszek, akkor nyakamba veszem a várost, és felkutatom a többi kötetet.

Jay Asher: Tizenhárom okom volt

Még a nyár elején szereztem be a könyvet. Hiba volt. Olvastam róla az értékeléseket, és teljesen abban a hitben éltem, hogy ez egy jó könyv. Hát, nem az.

Azt elismerem, hogy az alapkoncepció eredeti, a kazettás ötlet pedig nagyszerű. De ennyi, amit pozitívumként tudok felsorolni.

Elég sok dolgot átéltem már, sokszor rosszabbakat, mint a "főszereplő", és mégis itt vagyok, élek. Azért tettem idézőjelbe a főszereplőt, mert számomra az is kérdéses, hogy tényleg Hannah-e az?

Megfogalmazódott bennem az a kérdés is, hogy valóban róla és Clay-ről szól-e a történet, vagy pedig az író egy tükröt szeretett volna mutatni az olvasónak a mai fiatalokról, a társadalmi normákról? Ha ez lett volna a cél, az sem baj, csak eléggé lebutított módon tálalta ezt a szerző.

Aztán eszembe jutott, hogy talán azért, mert nem harminc év feletti felnőtteknek szánta az írását, hanem a mostani tiniknek. Ezen felbuzdulva a tizenhat éves fiam kezébe nyomtam a könyvet, kértem olvassa el, és alkosson róla véleményt. Direkt nem mondtam el neki a gondolataimat, mert kíváncsi voltam, hogy egy mai tizenéves hogyan vélekedik. Előre is bocsánat a csúnya kifejezésért, szó szerint idézem a gyermekem:

- Akkora hülye az a csaj. Ennyiért nyírta ki magát?

Összegezve: rég olvastam már ennyire unalmas könyvet.

Így utólag sajnálom azt a háromezer forintot, amit kidobtam az ablakon. Nem értettem meg Hannah okait. Legalábbis számomra azok az okok, amiket felsorolt, nem lennének elengedőek ahhoz, hogy kárt tegyek magamban. Az meg még jobban kiakaszt, hogy az ő saját döntéséért képes volt egy másik személyt (Clay-t) okolni.

Ez így nem helytálló, inkább úgy mondanám: képes volt Clay-t is okolni. Egyszerűen nem ismerte fel a saját felelősségét.

Persze, lehet azt mondani, hogy egy ennyi idős gyerektől, ezt nem is várhatjuk el. De... úgy gondolom, aki arra elég felnőttnek érzi magát, hogy más emberrel szexuális kapcsolatot létesítsen, az legyen annyira érett, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért, és ne másra vagy másokra hárítsa azt.

Maggie Stiefvater: Tündérdallam I.

Egyszer volt, hol nem volt...

Még valamikor a nyáron kilátogattam a Könyvfesztiválra. Akkor ott elkövettem egy nagy hibát. Mégpedig azt, hogy ezerötszáz forintért vettem egy zsákbamacska könyvet. Mivel nagyon szeretek olvasni, ezért elsődleges szempontként az vezérelt, hogy minél vastagabb legyen. Hát, ez az. De minek?

A borítója egész jó, inkább az elmegy kategóriába tartozik. A fülszöveg nem igazán keltette fel az érdeklődésemet. Konkrétan, egy romantikus könyvnek gondoltam, néhány tündérrel megspékelve. Erre nem is pazarolnék több szót.

Jöjjön maga a történet. Nem is tudom, mit mondjak róla, hogy az ne legyen bántó az íróra nézve. Egész egyszerűen unalmas volt. Nem szippantott magába, nem ragadott el a való világtól, sőt még attól sem, hogy az olvasása közben ne a napi teendőkön járt volna az eszem. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam, amit a történetről tudni kell. Ennek ellenére büszke vagyok saját magamra, mert a háromszázötven oldalt mégis sikerült két nap alatt elolvasnom. Igaz, nyögve-nyelősen, na meg azért, hogy utazás közben ez is jobb, mint a már számtalanszor látott tájat nézni.

A szereplőkről még azért ejtenék néhány szót. Kezdjük rögtön Dee-vel, akinek elvileg el kéne vinnie az egész történetet a hátán. Ehelyett, nemhogy nem viszi, még fel sem veszi a fonalat. Azon kívül, hogy szinte első látásra szerelemes lesz egy vadidegen szépfiúba, nem igazán csinál, tesz, mond semmit.

Például elég fura, hogy amikor kiderül, a környezetében szinte mindenki tud a tündérek létezéséről, ő nem akad ki, nem lepődik meg, hanem elmegy kajálni. Az egész cselekmény alatt egy csepp jellemfejlődés sincs ebben a karakterben, aki elvileg főszereplő. Azt már meg sem említem, hogy a legjobb barátja James totál szerelmes belé. Nem klisés, egyáltalán nem.

A másik problémám a csajjal, hogy amíg James majdnem meghal érte/miatta, addig ő mivel foglalkozik? Hát persze, hogy a jóképű, szexi testű, idegen sráccal Luke-al, akiről kiderül, hogy egy tündér, vagy mi a fene. Mert ez sem olyan egyszerű, és erre is csak könyv végén kapunk valami magyarázatfélét. Tudjátok, csak a szokásos: a rosszak között ő a jófiú. Nem számít, hogy eddig hány embert ölt meg kegyetlen, hidegvérrel, attól még ő a jó. Ja, és persze, több lányt is eltett láb alól, aztán jön ez az érzelmi analfabéta Dee, és rögtön eltalálja Ámor nyíla. Persze, mert ez így működik.

Azt említettem, hogy szinte az egész történet alatt a főszereplő lány, egy hárfát húz, von, tol maga előtt, vagy után? Nem? Akkor most mondom. 

Összegezve: nem ajánlom.

Max. akkor, ha akartok egy jót aludni, vagy mérgelődni azon, hogy egy cipőkanálnak több érzelmi intelligenciája van, mint a főszereplő Dee-nek. Tele van klisével, kiszámítható cselekménnyel, és a végén, amikor háromszáz oldalon keresztül készít fel minket az író a nagy fináléra, kapunk egy félig leeresztett lufit. 

De a rajongók kedvéért megjegyzem, hogy van második része is. Azt már nem fogom elolvasni. Nincs az az Isten.

Annyiból szerencsésnek tartom magam, hogy e "remekmű" bolti ára háromezer forint, és a feléért jutottam hozzá. Ha boltban vettem volna (amit, a fülszöveg alapján teljesen kizártnak tartok), komolyan dühös lennék.